A hazai zenei életet ismerve meglepőnek tűnhet, hogy
külföldön mennyire népszerűek a dalestek; rendre a legnagyobb
sztárok tartják fontosnak elmondani és tetteikkel alátámasztani,
milyen nagy jelentőségűnek érzik a dal műfaját énektechnikájuk,
művészi fejlődésük szempontjából. Figyelemre méltó, hogy míg
itthon mostanában kezd a dalkoncertek hagyománya újjáéledni, bár
egyelőre kis befogadóképességű termekben és egy-egy előadó
számára nem túl nagy rendszerességgel, addig Münchenben vagy
akár Bécsben egymást érik a dalestek, az énekesek színe-javát
felvonultatva, mint esetünkben is, akár a legrangosabb
fesztiválok állandó elemeként.
Jogos lehetne az
ellenvetés, hogy egy Jonas Kaufmann kaliberű művész azt énekel,
amit akar, úgyis lesz rá közönség, a koncert iránti érdeklődés
inkább szól a személyének, mintsem maguknak a daloknak. Ez
minden bizonnyal így is van, ám – hogy rögtön a dolgok közepébe
vágjunk – a dalműfajban a tenorista minden bizonnyal legerősebb
oldalát képes megmutatni: míg egyesek kritizálják hangszínét
vagy hangerejét, intelligenciájához, kulturált
szólamformálásához, a legapróbb részletek kidolgozására való
képességéhez nem sok kétség férhet. Az énekesnek kiváló érzéke
van a finom lelki történések iránt, ráadásul hangja érzelmek,
árnyalatok hihetetlen széles skáláját képes bejárni.
Mikrorezdülések hordoznak jelentést Kaufmann énekében, így még
az a szemtelen gondolat is felmerült bennem, vajon az énekes
népszerűsége valóban annak köszönhető-e, ami a legfőbb erénye –
képesek tömegek csodálni egy néhány hangban megjelenő
érzelemváltozást?
Ezzel természetesen nem azt kívánjuk
mondani, hogy a dalest nem rendelkezett olyan értékekkel,
amelyek közvetlenebb hatást tennének a hallgatóságra: a
tenorista csodálatos hangszíneket kever ki, szépséges
dallamíveket formál, áttetsző pianói pedig mintha selyemkendővel
simogatnák az embert. Élő előadásról lévén szó, akadtak ugyan
kisebb hibák, ám ezek sosem voltak olyan gyakoriak és
jelentősek, hogy érdemben befolyásolják a koncertélményt. A szép
hang, az érzékenység, a szinte mesélői szándékú szövegmondás
mind-mind erények egy dalest folyamán, mégis úgy érzem, hogy ha
csak ennyit lehetne Kaufmann javára írni, egy ilyen hosszú és
intenzív program nem tudta volna a hallgatóság figyelmét
mindvégig lekötni. Egy dalest ugyanis fárasztó műfaj, folyamatos
összpontosítást igényel a közönségtől is, amiben majdnem két óra
alatt igencsak el lehet fáradni (nem véletlen, hogy a hasonló
koncertek leggyakrabban egy-másfél óra hosszúak). A fáradtság
kisebb jelei így is mutatkoztak az embereken, a második részben
akadt némi mozgolódás meg programfüzet-zörgetés, de a fontosabb
pillanatok képesek voltak újra összefogni a figyelmet.
Ilyen emlékezetesebb pontok pedig akadtak bőségesen, már a
Schumann-dalokban is, legyen szó akár a humor kifejezéséről,
vagy a Dichterliebe tizedik dalának (Hör’ ich das Liedchen
klingen) sallangmentességéről; olyan összetett viselkedésmód
kifejezéséről, mint a cinizmus, vagy akár a tizenegyedik dal
(Ein Jüngling liebt ein Mädchen) bravúrosan végigvitt érzelmi
folyamatáról. A Wesendonck-dalokban tovább színesedik a paletta,
a melankólia alaptónusát az izgalom megdöbbentően sokféle
megjelenési formája töri meg. A kortárs Detlev Glanert Schatten
schlafen című alkotása különös színfoltként szerepelt a
koncerten, magam sosem hallottam még Kaufmannt kortárs zenét
énekelni. Bár a műsorfüzet leírása szerint a szerző az ő
hangjára komponálta a darabot, ettől az még jelentős technikai
és kifejezésbeli kihívásokat támasztott előadójával szemben.
Főleg sajátos, szaggatott szerkezete tette különlegessé, melyet
az énekes egészen kísértetiessé formált, minden szünetben
mintegy megállt a levegő a teremben. Végül az előadás során
egyedül olaszul megszólaló művekben, Liszt
Petrarca-szonettjeiben ismét egy újfajta életérzés, oldottság,
rugalmasság jelent meg.
A koncert zongorakísérője ezúttal
is a legnagyobb sztárok állandó partnere, Helmut Deutsch volt. A
dalirodalom általában igen jelentős feladatot ró a zongoristára,
ezúttal is gyakran kellett befejezni, kiegészíteni egy-egy
érzelmi folyamatot, vagy éppen ellenpontozni azt. Deutsch
bámulatos stílusismerete mellett fő értéke, hogy gazdag
színskálán képes játszani, akár egy teljes zenekart is elő tud
csalogatni a zongorából. A Wagner-műben nem olyan meglepő ez a
komplex hangzás, hiszen a zenei anyag egy része a
Trisztán-allúziók okán amúgy is nagyzenekarra hangszerelve él
bennünk, ám a többi darabban is hallhattuk a fúvósok lágy
búgását vagy akár a húrok pengését, egyetlen hangszertől.
Deutsch alighanem napjaink egyik legkiválóbb dalkísérője, nem
lehetünk elég hálásak, hogy ilyen sok koncerten hallhatjuk.
A koncert komolysága után a ráadások hozták meg a könnyedebb
élvezetet: még egy Liszt-dal után Kaufmann egy Benatzky- és két
Lehár-slágert adott elő. A közönség hálásan fogadta az esten
megjelenő újabb stílust, színeket, és a tenorista is
felszabadultabbnak mutatkozott, kisfiúsan pajkos énjét tárta
fel. Jóleső érzés volt egy ilyen feszített figyelmet igénylő
műsor után az oldás, ugyanakkor ezek a darabok igénylik is azt a
játékos, semmit sem túl komolyan vevő attitűdöt, amivel az
énekes megközelítette őket: a vallomás, a csábítás, még saját –
így zárásként engedtessék meg a szó – szívdöglesztő volta is
csak játék, ezen a ponton már ne vegyünk semmit komolyan.
Mosolyogva menjünk tovább!
Liederabend – Jonas Kaufmann
(Tenor) und Helmut Deutsch (Klavier), 15. Juli 2014, im Rahmen
der Münchner Opernfestspiele
Die Lieder sind in den
deutschen Sprachgebiet sehr berühmt, die größten Stars geben
regelmäßig Liederabende auf den berühmtesten Festivals.
Natürlich singt Jonas Kaufmann irgendetwas, wird darauf das
Publikum immer neugierig, aber auf dem Münchner Konzert zeigte
der Tenor seine stärkste Seite. Er konnte zeigen solche
Microregungen, feine emotionale Änderungen, die das Wesen des
Liedergesangs geben. Die Schumann-Ausschnitte sind brillant
gelungen, ging aber Kaufmann in den Wagner- und Liszt-Werke
weiter, und war er fähig neue Farben und Gefühle darzustellen.
Darin spielte natürlich der ausgezeichnete Pianist, Helmut
Deutsch eine wichtige Rolle, wer nicht nur ergänzte den
emotionalen Gehalt der Gesangspartie, sondern auch konnte er den
Klang eines ganzen Orchesters mit seinem Musikinstrument
reproduzieren. Das meisterhaft gelungene Konzert wurde mit
Zugaben nachgefüllt, die geläufigeren Stücke wirkten erfrischend
nach dem sehr anspruchsvollen und Konzentration erfordernden
Programm. Kaufmann war oberdrein fähig immer neuere Seiten
seiner künstlerischen Persönlichkeit zu zeigen.
Von Kata
Kondor (Übersetzung von Dorottya Gyarmathy)