München, Berlin, Hamburg, Frankfurt, Bécs, Párizs, London,
Essen és Luxemburg után az utolsó előtti állomásra, Budapestre
érkezett az Olasz daloskönyv-turné csütörtök este. (A
kétnaponkénti fellépésekkel járó sorozat Barcelonában zárul
szombaton.) A felettébb illusztris sorba való bekerülés
önmagában is mutatja, hogy a Művészetek Palotája bő évtized után
a világ zenei élvonalának biztos és immár megkerülhetetlen
sarokpontjává vált. Mert nem egy ad hoc sorozatról beszélünk,
hanem egy tudatosan, rendkívüli alapossággal és igényességgel
felépített turnéról.
Maga a műsor sem tett az égvilágon
semmi engedményt, hiszen a romantikus dalirodalom egyik fontos,
de csak igazi ínyencek számára fenntartott művét, a nettó
másfélórás Olasz daloskönyvet tartalmazta, ahogy Hugo Wolf
megírta, mind a negyvenhat dalt egymásután. Persze ez Wolf
esetében nem ilyen egyszerű. A zeneszerzői elismerésért rövid
életében egyre elkeseredettebb küzdelmet folytató komponista nem
határozta meg mereven a dalok sorrendjét, hanem rábízta az
előadó(k)ra, ki-ki melyeket és milyen sorrendben adja elő, s még
az egyes dalok hangfaját sem határozta meg.
A mi
előadóink egyedi megoldással, azt hiszem, rátaláltak a
legüdvözítőbb változatra. Az első és utolsó dalt a helyén
hagyták és a kettő között nagyon sajátos összeállításban
„párbeszédesítették” a többit. Egy férfit látunk, s egy nőt,
akik szeretnek, vitatkoznak, hízelegnek, gyűlölnek, ismerkednek,
elválnak, civódnak és kibékülnek. Az élet zajlik egy
párkapcsolaton belül, a dalok adta finom intimitással
elbeszélve. Már-már azt is hihetnénk, hogy egy kétszemélyes
mélylélektani operát nézhettünk-hallhattunk, olyannyira rímelnek
egymásra a dalok, egy valamirevalóbb rendező gond nélkül
színpadi körítést tenne alájuk.
Azt hiszem, hogy Hugo
Wolf munkássága még mindig eléggé periférián szorong, de ilyen
esték nagyon sokat segíthetnek erről a helyről elmozdulni.
Mindenesetre a három azonos rangú művész, Diana Damrau, Jonas
Kaufmann és a fantasztikus pianista, Helmut Deutsch igazán
mindent beleadott, hogy a Bartók Béla Hangversenytermet
zsúfolásig megtöltő publikum megszeresse az osztrák-szlovén
komponista mély emberismeretről árulkodó sorozatát.
Ugyan
fentebb azt írtam, hogy valaki akár színpadra is álmodhatná
ezeket a darabokat, de azt gondolom, erre semmi szükség. Ezzel a
rendkívüli előadással az egyetlen problémám az volt, hogy az
énekes előadók úgy érezték, hogy a publikum igényli egyfajta
színpadiasság jelenlétét. Így egymás dalait feltűnő gesztusokkal
kísérték, melyek a színpad természetrajzából következően sokkal
látványosabbak voltak, mint amit ezek a dalok igényeltek. Tény:
a közönség (egy része) vette a lapot és örömmel derült a
hallottakon és látottakon. (E helyt is dicséret illeti a
koncertrendezőt az igényes magyar szöveg kivetítéséért, mely
nagyban könnyítette az ismeretlenebb dalok értelmezését és
befogadását.) De a túlzott mimika, a túl triviális megközelítés
néhány ponton visszacsapott és másfelé vitte a Nagyérdemű
figyelmét attól, amit a komponista eredetileg megcélzott. Talán
ennyiből is világos, hogy az én érzésem szerint a dal műfaja
sokkal szemérmesebb annál, hogy szükség legyen efféle, olykor
bizony kicsit iskolás mankókra. Nekem bőven elég lett volna,
hogy az énekesnő koncert-negyedenként kicserélte a vállkendőjét.
Mindezeken túl az Olasz daloskönyv előadásáról csak
felsőfokban lehet beszélni.
Jonas Kaufmannt csak csodálni
lehet azért a sokszínű előadásmódért, melyet tenoristától ebben
a műfajban utoljára talán Nicolai Geddától hallottam – bizony
nagyon régen. Kaufmann mindent tud és mer is, amit a lied műfaja
egyáltalán fel tud mutatni. A groteszk nyelvét éppoly
természetesen beszéli, mint a lírai szerelmesét. Tud harsogni és
leheletfinoman suttogni. Wolf dalainak villámgyors
hangulatváltozásait elképesztő változatossággal jeleníti meg.
Egyszerre költői és földhözragadt, uras és pórias. Előadása
olyan magasrendű poézist mutatott fel és oly mérvű teremtő
erővel bírt, hogy a hallgató kénytelen feltenni a kérdést: miért
nem süt minden produkciójából ez?
(A válaszhoz azt
hiszem, ismét Geddához kell fordulni, aki Kaufmann művészeténél
jóval szűkebb területen kívánt csak megmutatkozni. Egyedül
abban, ami számára a leginkább testhezállóbb volt.)
Diana
Damrau Kaufmannénál jóval inkább egysíkúan mutatta be a „neki
jutott” alakokat. Szép egészséges vokalitással vett részt az
előadásban, de a játékosabb dalokban talán kevésbé tudta olyan
stílusosan tálalni a figurákat, mint Kaufmann. (Persze, hálátlan
helyzet, el kell ismerni. Nagy valószínűséggel a nagyvilágban
jelenleg rendelkezésre álló tenorpartnerek bármelyikével a
helyzet fordítva nézne ki.) Muzikalitása viszont többnyire simán
átlendítette a nehezebb pontokon. A lírai jelenetekben volt a
leginkább meggyőző. Valószínűsítem, hogy az Olasz daloskönyv
egyértelmű sikerén felbuzdulva a jövőben Damraut többet
láthatjuk majd koncertpódiumon.
A műsorfüzetből is
sejthető, hogy az egész előadás a zongorista, Helmut Deutsch
fejéből pattanhatott ki, s valószínűleg Ő dolgozott legtöbbet a
dalok tematikai sorrendjének kidolgozásán. Mindemellett Deutsch
elképesztően kifejező muzsikus, aki nem annyira a
virtuozitásával tűnik ki, hanem a sokszínű billentésével, az
olyan természetes hangszeres kísérettel, ami szinte egybe olvad
a szólistákéval. A közönség ezt a végtelenül szerény hozzáállást
csak fokozatosan vette észre, de az előadás vége felé már
mindenki számára egyértelmű lett, a koncert három egyenrangú
művész azonos színvonalú produkciójának eredménye.
A
művészek a magyar publikum viharos tetszésnyilvánítását Robert
Schumann Unterm Fenster és Felix Mendelssohn Gruss című dalainak
előadásával köszönték meg. Még sok ilyen estét magunknak!
