Férfiként nehéz nem előítéletekkel és hatalmas elvárásokkal
beülni a pesti nők által (is) körberajongott, jóképű világsztár,
Jonas Kaufmann dalestjére. „Engem ugyan nem fogsz levenni a
lábamról, te szépfiú!” De.
Már az is szimpatikus, ahogy
Kaufmannék összeállították a műsort: nem tudva még, hogy a
ráadásokban mennyire választanak bele a sikerszámokba, a
programban csak Mahler, Britten és R. Strauss dalokat láttunk.
Ha Bryn Terfelnél a show mellett csak kevés (de annál
jelentősebb és emlékezetesebb!) szerep jutott a lírának, a német
tenor estjén inkább a virtuozitást és a könnyed szórakoztatást
hiányolhattuk. Már ha eszébe jutott bárkinek is bármit
hiányolni… Mély, megrázó, érzékeny, megindító, gyászos és
megható dalokat hallottunk. Mahler Egy vándorlegény dalai című,
négy dalból álló ciklusa alkotta az est legismertebb részét. A
legelső dal megszólalásakor furcsa érzés fogott el, mintha
valami nem lenne rendben, mintha pontatlan lett volna a belépés.
Aztán kiderült, hogy nem pontatlanság az, csupán szokatlanság.
Kaufmann-nak olyan egyedi hangszíne van, hogy többnyire átlagos
tenorhangokhoz szokott fülem döbbenten hallgatta ezt a kreatív,
átgondolt éneklést.
Még mielőtt belemennénk a
fantasztikus énekesi teljesítménybe, nem szabad elfelejtenünk,
hogy van még valaki, akinek óriási szerepe volt a sikerben, így
rögtön meg kell említenünk az est másik főhősét, az egyszemélyes
zenekart, a támaszt, a partnert, Helmut Deutsch zongoraművészt.
A két fellépő kivétel nélkül egymás mellett érkezett a színpadra
és távozott onnan – semmi „zongorakísérői” alárendeltség vagy
énekesi magamutogatás. Kaufmann úgy helyezkedett el, hogy minél
jobban eggyé tudjon válni a hangszerrel: olyan intenzíven simult
a hajlatba, hogy egy alkalommal el is tolta a zongorát.
Látványra is erős harmóniát mutatott zongora és énekes, de a
hang forrása is lenyűgöző egységbe került, hiszen Kaufmann
szinte benne állt a zongora hangjában, abból építkezett, arra
helyezte rá saját szólamát. Persze ehhez az összhanghoz Deutsch
ideális játékára is szükség volt. A zongorista és keze együtt
lélegzett Kaufmann-nal, mindig tudták egymás gondolatát, a
szünetek mértékét, a hangerők arányát, a ráadásokban pedig a
zenei viccek poénját. A művészek soha nem húzták az időt, miután
elfoglalták a helyüket, azonnal belekezdtek a dalokba. Ugyanez a
gördülékenység jellemezte a dalokon belüli zenélésüket is.
Előadásuk egyik erénye az volt, hogy mellőzték a túlzó vagy
éppen csak hagyományossá vált késleltetéseket, erőltetett
lassításokat, egyszerűen, érthetően mesélték el a dalok
mondanivalóját. És pont ez az egyszerűség, ez a kiszámíthatatlan
simaság teszi lehetővé, hogy egy-egy zenei kikacsintás a
meglepetés erejével hasson.
Ilyen kikacsintás Kaufmann
összes lírai magas hangja, melyeket hatalmas koncentráltsággal,
de finoman megfogva szólaltat meg valahol a fejhang és a
természetes énekhang határán. Ez a hőstenori megoldások helyett
talált, technikailag jóval nehezebb éneklés mindannyiszor
megfagyasztotta a levegőt a teremben. És akkor még csak egyetlen
momentumról beszéltünk, nem hoztuk szóba a kifinomult mimikát, a
mértékkel és ízléssel alkalmazott hangtorzításokat, a tipikus
operai hang, a könnyed éneklés és a szinte beszédszerű előadás
közti izgalmas és mozgékony váltásokat. Egyszerűen tehát nem
lehet kifogásunk Kaufmann éneklésével kapcsolatban, ráadásul
mindez barátságossággal, lazasággal, határozottsággal és sármmal
társul a színpadon.
Ki merem mondani: felejthetetlen este
volt, amelyet még a ráadások özöne sem tett bulvárossá. Voltak
ott könnyedebb dalok, volt magyarul éneklés, de a két művész egy
pillanatra sem adott alább a védjegyüknek tekinthető minőségből.